A három törzstrotteleshez (Rupaszov Tamás, Kaktusz, Csaba Ákos) tavaly nyár óta tartozó Szabados Györgyi (ének, hegedű) szállított ki alkalmi próbahelyükre, útközben is módot adva a faggatózásra. Közben azért kiderítettem, hogy Horváth Endriske ex-Trottel gitáros révén került a képbe, korábban játszott a Slogan stúdiófelvételein is, előtte másfél évig az Észlényparkban íres-magyaros pörgős zenét. Hét éves kora óta hegedül, zenei általánosba járt, énekelt a Rádió Gyermekkórusában, majd a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskola következett. Grieg és Csajkovszkij mellett a fő kedvence Gershwin Kék rapszódiája, az iskolai zenekarral a Zeneakadémián is eljátszhatta. A hegedűsök közül Lajkó Félixet, a Balanescu Quaertet kedveli, és a Morcheeba meg a Portishead énekesnői állnak közel hozzá.Szabados Györgyi: Tetszenek az énekdallamaik és hasonló az orgánumom is. Másfajta énekstílusra nem is alkalmas, mert az évek során mélyült a hangom, fátyolosabb a dohányzástól, nem az a kristálytiszta éles. Ettől a fátyolosságtól kapta eleve a kategorizálást, hogy ahhoz a stílushoz hasonló. De ez nem direktbe jött, a számok lebegős hangulata adta. A zenénkben meghatározóak Tamás tipikus basszustémái, trotteles ritmizálása, ami sosem négynegyed, mindig tele variálásokkal, végig a lemezen… Amíg élnek, ez benne lesz valamilyen szinten a zenéjükben. Teljesen mindegy, hogy harmonikával, hárfával, vagy bármilyen más hangszeren játszanak rá, akik csatlakoznak hozzájuk. –

– Végül is középpontban vagy a koncerteken, hisz te énekelsz, meg azért három férfi között egy nő jobban feltűnik...

Szabados Györgyi: Lehet, hogy a Tomi ezért vett be ?… (nevet)… bár mindig is voltak nők, az Ildi, előttem az Edit. Azt nem tudom, hogy ő mennyire jött be a közönségnek, de szerintem abszolúte színpadra termett ő is. Neki ahhoz a stílushoz jobb a hangja, ami az Interferencia kicsit népiesebb zenéjéhez kellett. Én azt annyira nem tudtam volna, mert neki éles, erős az orgánuma, én meg elfátyolozgatok a dallamok között a Tamás mellett. Meg a Kaktusz mellett, akinek annyira furmányos az agya ezekhez a ketye-kütyékhez, meg olyan jó dobossal, mint a Csabi, aki igen érdekes dolgokat hoz. Mindenki egyformán fontos, hogy egységében is jól működjön a Monodream. –

– Hogyan állt össze veled a project koncertprogramja, no meg a lemezfelvétel?

Szabados Györgyi: A koncertekre már megírtuk a hegedűtémákat, meg a többit. Viszont pl. a CD címadó Fluid folyamatosan alakult: Ebben mindig másként jött ki a hegedűszólóm, az alapelindulás után változott a dolog. A stúdióban, amikor a Csabi feldobolta a számokat, mankósávnak használtuk a hegedűt. A többiek meg nem szóltak, hogy azt a hegedűszóló részt hosszabbra akarják hagyni, hogy többet játsszak. És csak álltam a stúdióban, ment a szám és csak néztem, hogy még mindig, még mindig… s közben játszottam, és az volt benne a röhejes, hogy utána egyfolytában az ment: “Te figyelj, az volt a legjobb, amit akkor játszottál! – De Tomi, én most nem tudom pontosan ugyanúgy eljátszani. – De az lett a legjobb, próbáld csak meg!” Azt a félig-meddig improvizálást próbálták “megtaníttatni” velem, hogy az legyen a felvételen, sikerült is egy idő után. A Spiderben is konkrétan megírtam az egyik hegedűszólamot, de kellett volna rá még valami, hogy jól hangzana oda egy másik szólam is. Annak az eleje is kötött, de amikor részben improvizálva följátszottam a stúdióban a másik témát, olyan jó lett, hogy rajta is maradt, utána meg is jegyeztem. Bár koncerten úgysem tudok egyszerre két hegedűn (nevet)… mindig csak az alapot játszom. –

– Melyik fellépésre emlékszel vissza szívesen, hogy jól érezted benne magad?

Szabados Györgyi: Egy éve Párizsban játszottunk a Batofar hajón, fantasztikusan sikerült. Lementünk a hajó belsejébe: hú, de jól nézett ki a nagy színpaddal! Hátul a kis öltözőben kaptunk vacsorát, lehetett üldögélni… Először még izgultunk is, mert fél tíz felé még nem nagyon voltak. De amikor kimentünk a színpadra, már teljesen megtelt a hajó gyomra.
Amit nagyon szeretek a franciákban – ez megvan más külföldi közönségnél is -, hogy végig odafigyelnek, látni rajtuk, hogy a zene érdekli őket. Nyitottak, tudnak bulizni, megtapsolják a zenészeket a számok után, nem csak némán állva néznek ki a fejükből, hogy ahá, már megint egy zenekar, s az engem marhára nem érdekel, hol a sör meg a bor…
A másik ilyen a trencini fesztiválon volt, ahol a Rockszínpad nevű helyen játszottunk, egy művelődési háznak megfelelő teremben. A színpad elejétől egészen hátra az ajtóig tele volt emberekkel, jaj de jó érzés volt kijönni a színpadra, táncoltak, tapsoltak, kimutatták, hogy számukra ez szimpatikus. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, amikor épp az utolsó számot játszottuk, a felénél elszállt a cucc, elhallgatott minden, a Csabi meg csak dobolt tovább… (nevet), ő vezette le onnan a számot. Ettől függetlenül nagyon jó hangulatú koncert volt. A turnékon egyébként a három fiúval jól viseljük egymást, bár ők sokkal pörgősebbek, a koncertek után buli, menjünk még, meg minden… amit én nehezen viselek, akkor már inkább aludnék, amúgy is mormota vagyok.
Sokkal inkább szükségem van a nyugodt alvásra és pihenésre ahhoz, hogy a következő nap ugyanúgy tudjak teljesíteni. Itthon nekem a Sziget jött be leginkább, eleve nagyon szeretem a Bahia színpadot, az egyik legértékelhetőbb hely, legalábbis zeneileg, olyanok játszanak ott. Volt egy nagyon kellemes élményem: vége lett a koncertnek, lejöttem a színpadról és egy fiatal srác odajött, hogy ő kint sétált a sátor mellett, és hallotta a zenét.
A Fluid című számot játszottuk – az egyik kedvencem – egy hosszabb énektémával meg hegedűszólóval. Ő pont az éneket hallotta, ami különben is nehéz, mert sikerült olyan énektémát kitalálnom, amihez igencsak edzhetem a hangomat, hogy mindig el tudjam énekelni. És azt mondta ez a fiú, hogy hallotta az éneket és annyira tetszett neki, olyan hatással volt rá, hogy be kellett jönnie, hogy kik ezek és mit játszanak. Igaz, ő csak három-négy percet hallott az egészből, de így is teljesen maradandó élmény volt számára. És akkor csak álltam ott, azon kívül, hogy köszönömszépeneztem, nem sok mindent tudtam mondani, ezek a reakciók mindig meglepetésként érnek, nem tudom, hogy kell lereagálni az ilyesmit.

Mire idáig jutottunk, megjött a három férfitag is:
– – A Monodream tényleg úgy született, hogy letetted a gitárt és elektronikával kezdtél foglalkozni?

Kaktusz: Ez a project nem az elektronikából jött, ez négyünknek egy új- vagy másfajta hozzáállása, másfajta élet, másfajta zene, másfajta project… Régóta érlelődött, de most sikerült elérni mind anyagilag, mind emberileg, már csak egy jó próbahely kéne. Világéletemben az volt a célom, hogy az összes hangszert, amivel akarok és tudok foglalkozni – amim van – összehozzam. Szereztem egy régi Casio szintetizátort is, mert tetszik a hangja, elég kontrasztos a többi szintivel együtt. Az elektronika – billentyűk, dobgépek, keverőpultok, ketye-kütyék – zenei segédeszköz csupán, egyáltalán nem raktam le a gitárt, sőt mi több, inkább megerősödött bennem, hogy én elvileg gitáros vagyok. –

– Hogyan lehet elkerülni a merev gépies hangzást, ritmusokat, ez a kötöttség nem okozott problémákat?

Kaktusz: Eszméletlen gondot jelent, de mind a négyen alkalmazkodunk egymáshoz. A Trottelnek ez az első olyan anyaga, amikor nem egyes szám első személyben adja ki az ember önmagából, amit ki szeretne. Egymásra vagyunk utalva, ezért nem olyan probléma, ha elektronika szól, mert ott van mellette három ember élő hangszerrel. A gépeket sem úgy indítja az ember, hogy benyomja a startgombot, aztán hadd menjen, hanem tudok váltani, hozzárakni, gyorsítani, lassítani, indítani, egyekre tudok játszani stb. De nehéz, mert gitározás közben rendesen el tud szállni az ember magától, el tudja ereszteni a haját.
A gépekkel a legnagyobb problémám, hogy a koncertek hetven-nyolcvan százalékát végig kell koncentrálnom, spiccen kell lennem, nem tudom úgy elengedni magam, de gyakorlás kérdése az egész. Az hogy ez a lemezanyag most így megjelenik, független az elektronikától, mert akár egy szál gitárral, vagy dorombbal, bármi mással is készülhetett volna. Jelen pillanatban ezek álltak a rendelkezésemre. De négyen vagyunk kompetensek, hogy mi jön ki, hogy mit játszunk. –

– Tamás úgy tudom, hogy régebben a Trottelnél erősen ódzkodtál a gépek használatától, most mi az oka, hogy mégis?

Rupaszov Tamás: Éppen azért Monodream. Azért valamennyire ez is az, mert hárman vagyunk benne olyanok jelenleg, akik tíz évvel ezelőtt is Trottelek voltunk. De amikor a Kaktusz fölvonul az arzenáljával, és elkezd kuttyogni, akkor most mit csináljak, én csak egy basszusgitáros vagyok. Úgy gondoltam, kivonulok ebből az egész zenéből, olyan szempontból, hogy visszahúzódok a szolid basszusgitáros terébe, meg frekvenciájába, és megpróbálom a dolgok szépségét ott kiaknázni.
Végül is megtalálom benne a számításomat, mint basszusgitáros… Változatlanul kötött a zenei struktúra, azon belül némi improvizatív lehetőséggel, főként a Kaktusz meg a Györgyi, mint szólisták számára – ugye a dob meg a basszus kötött. Ami egy kicsit zavaró, hogy ebben a formációban mindenki két hangszeren játszik – én ütőzöm meg basszusgitározom, Kaktusz gitározik meg küttyög, Györgyi énekel meg hegedül – jelen pillanatban a műsorunkban túlsúlyban van, amikor nincs gitár. Olyat meg nem akarunk, hogy senki nem gitározik és mégis szól a gitár, vagy senki nem billentyűzik és az szóljon, ettől erősen idegenkedem. De ezen kívül megpróbáljuk úgy megoldani, hogy eljátszható legyen. A lemeznél erre tudatosan törekedtem, hogy ne menjen el olyan irányba, hogy lesz egy kurva jó lemez, modern technológia, de koncerten teljesen mást játszunk, az nem cél. A gitár meg a billentyű aránya most kicsit az elektronika javára billent. De koncerten nem érezzük ezt, mert ott játszunk régebbi gitáros számokat is. Ott 60/40 % a billentyű/gitár arány, lemezen meg 85/15, tehát óriási a különbség. –

– Ha az elektronikát nem számítom, a korábbi lemezeiteknél, mint például az “Ugyanaz a történet folytatódik”-nál (1993) ugyanúgy érezni ezt a mostanihoz hasonló éteri énekstílust, csak most gitár helyett itt a hegedű. Vagy ha arra gondolok, hogy a Cocteau Twins, a This Mortal Coil, vagy manapság a Morcheeba, a Portishead játszik ilyesfajta lebegős, éteri zenét, nem előzmények nélküli ez a dolog, ahogy nálatok sem.

Rupaszov Tamás: Volt ilyen. De ’95-ben, amikor egészében férfi és teljesen instrumentális lett a zenekar – Az ellopott kert lemeznél és attól számítva -, azóta idegileg nagyon belebonyolódtunk a dolgokba. Ezt ugye hallani is az azóta elkészült lemezeken, hogy nincs női hang, nem is akartunk bele, olyan volt a formáció, meglehetősen idegbeteg hangulatokat közvetített, abszolút olyan idegállapotban voltunk. Tehát mindenképpen az általad említett ’93-as lemezhez lehet visszakapcsolni, mert ott volt utoljára domináns női ének és más hangszer. Azóta is volt persze trombita a Trottelben, de csak kiegészítő szerepre. Volt női ének a Troxx-Tracks (’98) és az Interference (’99) lemezeken is, de minimálisan, részfeladatként. Most viszont olyan értelemben tényleg visszakanyarodtunk a gyökerekhez, hogy van egy női ének, amit ha nem is emelünk ki annyira, hogy egyfolytában ő a frontember és mögötte van egy zenekar, de amikor van ének, akkor viszont az tényleg énekes rész. Ennek technikai okai is vannak, már sokszor kényszeríttetünk mindenfajta nőket arra, hogy a mi idegbeteg dolgainkra próbáljanak énekelni. Ez csomószor nem sikerült, mert technikailag szinte kivitelezhetetlen tűnt nekünk – persze női hangkaraktertől függően –, hogy a trotteli ritmus- és hangzizgésre még egy női éneket rákényszerítsünk, és ez az egész meg is szólaljon. Ezzel szemben, most amikor van női ének, arra koncentrálódik az egész, egyértelműen kiürítettük a zenét, hogy ott szóljon a női ének, ha már van. Ezáltal lebegősebb is lett a zene, előtérbe került a női előadás, ilyen minimum 5-6 éve nem volt nálunk. Örülök neki, mert hozzám mindig közelebb állt ez a világ, mindig szerettem a női hangot a zenekarunkban. –

– Hogyan lehetne jellemezni a Fluid anyagát?

Rupaszov Tamás: Ahogy eddig sem volt két egyforma Trottel-szám, úgy ezen sincsen. S mivel a formáción belül hangszercserék vannak, minden szám teljesen másként szól. Ezért nem tudok stílust mondani, hogy most mi is ez. Kicsit rendezett – nem annyira tördelt zene – tehát sokkal jobban folyik az egész, ez végül is nekem köszönhető, mert nem tördelem annyira a basszussal. Azt kijelenteni, hogy eddig dob-basszus orientált volt a Trottel és most nem az, azért nem lehet, mert régen sem volt ez annyira igaz, hogy a dob-basszus mellett semmi más nem volt. Manapság sem igaz, hogy van két szólista és a dob-basszus ne játszana. Inkább úgy jellemezném, hogy a magas frekvencia viszi szépen, gömbölyíti, folyatja, tetszeti magát, míg mi alul a ritmusszekcióval különféle bizarrságokat művelünk. S valaki vagy hallgatja vagy nem, tudjuk, hogy sokan nem hallgatják a mély frekvenciát, a dobot, meg a basszusgitárt, tehát mi nagyon ott vagyunk az alján.